Vannak olyan periódusok az ember életében, amikor feltartóztathatatlanul ömlik rá minden. Nekem ez 2013 decembere óta tart. Azért is írom meg ezt a posztot, hogy kiírjam magamról, hiszen erre (is) való egy személyes blog. Plusz kivételes referenciapont lesz ez, míg élek.

A probléma összetett. A dolgok állásáért egyrészt én, másrészt egyéb körülmények felelősek, amelyek a múltam, és persze ezért még a jelenem részeit képezik. Biztos mindenkinek volt már olyan érzése, hogy hármat lép előre, kettőt hátra és csak így tud haladni, bármennyi energiát is tesz bele. Nekem nagyjából így lehet az utolsó 11 hónapomat egy mondatban összefoglalni. És a legviccesebb az, hogy ennek ellenére sem kételkedem már egy pillanatig sem a jövőmben, nincsenek bennem már félelmek. A bosszúság viszont most már felütötte a fejét.

Tolom neki ezerrel

Élek, zizegek, dolgozom, soha ennyi energiát nem mozgattam meg. Nem, hogy egy év alatt, de szerintem egész életemben se. Egy eredmény azonban csak nem akar jönni, vagy amikor jön, azonnal érkezik valami, ami lerombolja azt.

Ez pedig az anyagi stabilitás. Pedig kegyetlen sokat dolgozom, de mindig mikor egy kicsit engedhetne a szorításából az élet, mindig talál valahol fogást rajtam.

Az élet is tolja nekem ezerrel

Most a 21. században itt ülök a lakásban, ahol 16,5 fok van, mert most a cirkó döntött úgy, hogy 1,5 hét után újra tönkremegy. Akkor hatalmas csodának tartottam, hogy pár ezer forintból több hónap után sikerült újra meleg vizet csiholni. Hát most már nem, és akkor enyhén fogalmaztam. Az új diagnózis közelebb van a 100, mint az 50 ezerhez. Ilyenkor azért még én is meg tudok zuhanni. Mert jó-jó, nagyon durván megyek előre, ráébredtem a saját erőmre, de én se bírok el ám mindent.

Támogatás, mondd hol vagy?

Ráadásul a harcomban „egyedül vagyok hagyva”. A számomra legfontosabb emberektől nem kapom meg a támogatást. Szerintük a vállalkozás hiba, az alkalmazotti státusz a nr.1.

DE mi van, ha nekem nem kell a kényelem? Mi van, ha nekem nem kellenek mindennap 95%-ban ugyanazok a rutinfeladatok, folyamatok? Mi van, ha ez engem nem elégíti ki, nem tesz boldoggá? Mi van ha (a szó legjobb értelmében), én többre tartom képesnek magam ennél? És végül, mi van, ha én pár év múlva sokkal jobban akarok élni, mint az átlag?

Egyszerűen nem értem miért van az, hogy olyan emberektől kapok igazi támogatást, akiket csak pár hónapja ismerek. Talán mert ők jelentik a jövőmet…

Ez is tökéletes tanulópénz a számomra. Hogy szépen lassan elfelejtsem azt, hogy bárkinek is meg akarjak felelni. Viszont az életünkben vannak olyan emberek, akikkel szemben ezt a kényszert iszonyatosan nehéz leépíteni. Kiváltképp akkor, ha az ő elképzelésük szöges ellentétben áll a miénkkel. Plusz, jelenleg valóban úgy néz ki, hogy az élet őket igazolja. Már csak azért is, mert nekik volt már hozzám képest is plusz 30 évük arra, hogy saját maguknak bizonyítsanak. Persze ezzel mindenki így van. De igazából eszméletlen energiákat emészt fel ez a fajta gondolkodás.

Bosszúság + düh = challenge

Nagyon meg fogom tolni december 30-ig. Akkor lesz a születésnapom, ezért pontosan aznap készen fogok állni arra, hogy az új honlapommal a sok nehézség ellenére is elinduljak.

Mert mostantól a születésnapommal együtt szeretném ünnepelni azokat a sikereket, amit nekem ez az új irány, amely mellett minden nehézség ellenére kitartok, adni fog nekem.

Valamint a folyamatosan csökkenő adósságom 70%-át is le akarom építeni addigra. Mert ha az élet így akar játszani, akkor én is növelem a fordulatszámot, és egyszer csak belátja, hogy ebben a versenyben csak egy győztes lehet, és az nem ő lesz.

Addig pedig jobb híján a zenét hívom támogató gyanánt segítségül: